5. Breaking Dawn: Deleted Scenes

Köszönöm a türelmeteket, remélem azért vártátok már ezt a fejezetet is...:). Igen, meggyógyultam (közben már más bajom is volt, de ez tipikus Én..xD) - remélem te is Letti! - és a jövőben igyekezni fogok úgy beosztani az időmet, hogy az írásra több juthasson... De mint sokan tudjátok szerintem, a www.indeciso.try.hu -n főszerkesztő vagyok, így a falatnyi időmben többnyrie azt babrálom, DE a kedvetekért -amennyiben igényelitek-, természetesen írok is... Pont ezért is kérlek Titeket arra, hogy írjatok nekem kommenteket! Visszajelzés nélkül nehéz eldönteni, hogy van-e értelme annak, csináljam-e, vagy maradjak a honlapszerkesztgetsnél...

A dőlt betű ismét a BD 6. fejezetéből szó szerint kimásolt dolgokat jelenti!

5. Várakozás
A délután folyamán egy igencsak meglódult fantáziával volt dolgom. Most, hogy Edward rájött, tényleg a gyakorlás a kulcs, s úgy tűnik, hajlandóságot mutat a további, hmm „próbálkozásokra”, folyamatosan rosszabbnál rosszabb, vagyis pont hogy jobbnál jobb képeket látok magam előtt. Míg az indiánok, Kaure és Gustavo a szobákat takarították, én újabb ágytámla-kinézetű dolgokat láttam magam előtt. Vagyis, ami reményeim szerint megmarad belőlük.

Te jó ég, lehet túl sok időt töltöttem Emmett közelében és csak pajzán gondolataim maradtak? Még a főiskolán is? Komolyan gondoltam, amit az éjjel Edwardnak mondtam. Szeretnék a Darthmouthba menni, még ha ki is bukom, mert szeretnék lopott pásztorórákat az előadások között, és hát rengeteg fa van az osztálytermekben is nem…?

Emmett tényleg büszke lenne rám! Még szerencse, hogy Edward nem tudja olvasni a gondolataimat, mert ennek már csak a felvetésbe is belepirultam, miközben arcára néztem, míg ő a CNN-re összpontosított a TV-ben. A karjai közt feküdtem a kanapén, s mivel engem egyáltalán nem érdekeltek a hírek, megcsókoltam az állát és a torkát, hátha az ő figyelmét is elterelhetem róla. Halványan elmosolyodott, és bal kezével, mellyel a derekamat karolta át, simogatásba kezdett, ugyanakkor úgy vettem észre, hogy ezt teljesen önkéntelenül teszi, mert a szemei még mindig éberen figyelték a híreket.

Pihentetőleg lecsuktam a szemem. Nem is tudom, miért érzem magam néha ennyire fáradtnak. Biztos a nagy meleg az oka. Elgondolkodtam azon, hogy készítek egy szendvicset a konyhában, vagy valami ebédféleséget, de semmi kedvem nem volt kikászálódni a hideg, selymes karok közül, így inkább félálomban vártam, hogy a takarítószemélyzet elmenjen. Félálomban is dolgozott a piszkos fantáziám, s néha-néha még levegőt is elfelejtettem venni. A mai nap során sokadszorra adtam hálát elmém némaságának Edward felé.

- Végeztek - mondta nekem Edward.

- Tehát, ez azt jelenti, hogy egyedül vagyunk?-

- Mi lenne, ha először ebédelnél? -javasolta.

Beharaptam az ajkamat, gondolkodva a dilemmán. Eléggé éhes voltam.

Mosolyogva megfogta a kezemet, és a konyhába vitt.

Ismerte az arcomat, úgyhogy nem számított, hogy nem tudott olvasni a gondolataimban.

Leültetett az asztalhoz, míg ő kiszedte az ebédnek valót a hűtőből. Ahogy megláttam a hozzávalókat egy kiadós mustáros húshoz, friss zöldségkörettel, egyszerre futott össze a nyál a számban s szomorodtam el, hogy még ilyen sokáig fogok itt éhezve ücsörögni.

Edward nevetésre kaptam fel a fejem, s a pultnál tevékenykedő vámpíromra néztem.

- Mi olyan mulatságos?

- Ne félj Bella, nem tart sokáig. – kuncogott tovább halkabban. – A hús pár perc, a krumpli régóta a sütőben, alig kell már neki, a zöldségek pedig hamar elkészülnek. Nem tart sokáig. Tudom, hogy nem etetlek elég sűrűn, de olyan képet vágtál, mintha hetek, sőt hónapok óta egy falatot sem ettél volna, s most se hagyom, hogy megedd, csak kínozlak vele.

Halványan elmosolyodtam, bár a gyomrom hangosat kordult, mikor a hús a serpenyőbe került.

- Eleget eszem Edward. Annyit eszem, mint máskor egy hónap alatt! Ha így folytatom, mire hazamegyünk a nászúrtól már akkora leszek, mint egy víziló és be sem fogok férni az ajtón…

- Ugyan Bella, butaságokat beszélsz! Lehet, hogy egy kicsit többet eszel, de az nem árthat. Rengeteg tápanyag van az ételben, sőt, ha olyan leszel, mint én, akkor is fogsz táplálkozni, és ezek az ételek azt kell mondjam, több egészséges dolgot tartalmaznak, mint egy pingvin vére...

- És kalóriát is többet –morogtam közbe, bár nem futotta sokra, mert a konyhát – és az én orromat is –elözönlötte a sült hús, krumplival keveredő isteni illata. Ha a világ összes kalóriája lenne ebben az ételben, akkor is megettem volna az összeset!

- Bella, ha víziló..,. ha két víziló méretű lennél is annyira szeretnélek, mint most –mosolyodott el szívdöglesztően a pultra támaszkodva. Egy pillanatra még az éhségemről is elfelejtkeztem a mosolyától.  – Elhiheted – majd visszafordult a serpenyő felé, hogy megfordítsa a húsokat.

- Tényleg? Akkor ezért kapok folyton annyi kaját. Valld be, jobban szereted a telt idomokat! – egy pillanatra fellángolt bennem a düh, és fogalmam sem volt miért. Úgy láttam, mintha minden fekete-vörös színben villódzna a tekintetem előtt.

- Hogy mi? Mikor mondtam neked ilyet? – kérdezte döbbent hangon Edward, s félig felém fordult, bár közben fél szemmel már a krumplit nyomogatta- persze puszta kézzel… -  Rá sem néztem más nőre, akárhogy nézett ki, az elmúlt… Hát nem is tudom, majd 100 évben – vigyorodott el. –Mármint persze rájuk néztem, de nem úgy, ahogy te gondolod, úgy csak rád nézek! –vált egy picit védekezővé a hangja, miközben egy tányérra halmozta az ételeket.

Kaptam két óriás szelet húst, hozzá rengeteg tepsiben sült krumplit, és köréjük szórva sokféle párolt zöldséget. Bár ember voltam, biztos voltam benne, hogy Edwardnak is csorogatnia kellene rá a nyálát, hisz annyira, de annyira ínycsiklandozó volt!

A haragom vagy féltékenységem, esetleg a kettő keveréke, amilyen hirtelen jött, el is múlt. Hogy ennek köze van-e az elém lerakott ételmennyiségnek, vagy egyszerűen rájöttem, hogy hülyeségeket beszélek… Nem tudom.

- Jó étvágyat! Remélem ízlik – ült le mellé Edward várakozóan.

Az első falat enyhén megégette a nyelvemet, a második már a torkomat is, de nem érdekelt, s közben bőszen bólogattam Edward felé jelezve, hogy mennyire finom.

- Hmm, ez is’hteni”!- nyögtem ki két falat között teli szájjal. Bármennyire is próbáltam úri nőként viselkedni, úgy éreztem magam, mint aki napok óta éhezik, és csak megy-megy és kirándul és kirándul… Bár, többnyire ez igaz is volt.

Edward fejcsóválva nézte, ahogy tömöm magamba az ételt, s mikor egy pillanatra elkalandozott a figyelmem az óceán felé, máris egy újabb szelet hús és még több zöldség landolt a tányéromon. Először nem akartam megenni, nem akartam, hogy lássa mennyit eszek. De mikor ránéztem, láttam a tekintetétben azt a fajta elégedettséget, amit többnyire csak akkor vettem észre, ha hagytam, hogy tegyen értem valamit. Megvártam, míg kisegít a kocsiból, kinyithatja nekem az ajtót, megvárom, míg kihúzza a széket és hasonlók. Ezért mindent elpusztítottam, ami a tányéromon volt, és nagyon örültem neki, hogy nem nadrágban vagyok, mert az teljesen biztos, hogy szétszakadt volna a hasamon.

- Nagyon köszönöm. Fantasztikus volt! – s egy röpke csókot leheltem ajkaira. Felpattant, hogy elmosogasson, s már épp készültem felállni, mikor egy nagy tálat vett elő, s az asztalra rakta.

- Édesség nélkül semmit sem ér az egész, legalábbis többnyire ezt hallom – vigyorgott rám, s felhajtva a fóliát egy nagy tálnyi sütemény kacsintgatott rám, kerekszerű, kissé alaktalan formákban. Annyira jól nézett ki, hogy szinte hívogatott. Pedig alapvetően nem vagyok annyira édesszájú. Persze, szeretem az édességet, de ritkán vannak ilyen rohamaim szinte. Ez elég ijesztő.

- Ezt te csináltad? Mikor?- kérdeztem, bár közben a tálat fixíroztam, s azon gondolkodtam, mennyi fér el belőle a gyomromban. Edward közben pudingot rakott elém, és házi készítésű lekvárt. Megismertem rajta Esme kézírását.

- Mikor aludtál. Gondoltam, megleplek valamivel, ha már ennyire … kifárasztottalak- terült el a széles, csibész vigyor a képén a mondat végére. Nem volt kedvem vitába szállni vele, hogy ez mennyire nem igaz, ugyanis a 12 órás alvást mással nem igazán tudom kimagyarázni, de majd a következő, hmm, pár óra után meglátjuk mi lesz! – A lekvárt Esme küldte, hogy legyen velünk valami házi dolog is. A Yorkshire pudingot pedig még édesanyám tanította, mikor kicsi voltam, igaz akkor egyáltalán nem érdekelt a dolog, de hagytam, hogy megmutassa, s ezt-azt megcsináltam –halkult el kissé, miközben a tekintete kissé üvegessé vált. Szinte láttam, ahogy agya a fakó képeket pörgeti előtte. Egyszer mesélte, hogy a régi dolgokból, vámpírrá válása előttről, sok minden nem maradt meg benne, mert azok elhomályosult emlékek, melyekre nehéz fókuszálni. – Ha akkor megtanulom, akkor is csak neked sütöttem volna ilyet –fogta meg a kezem az asztalon, miközben a másikkal két nagy labdaszerűséget a tányéromra tett. - Édesanyám büszke lenne rám, csakúgy, mint Esme.

- Én is az vagyok –szólaltam meg, miközben direkt a házi lekvár felé nyúltam, s az egyik halomra kanalaztam belőle egy óriási nagy adagot. Meg sem néztem pontosan milyen ízű –szép, sötét vöröses- és már kóstoltam is meg. A langyos puding és az édes, hideg lekvár nagyszerűen passzolt egymáshoz. – Tudod, azt hittem, van valami, amit sokkal jobban csinálok nálad. A főzés. Hiszen neked ezek a dolgok nem túl finomak. Erre rá kell jönnöm, hogy Charlie nem tudja, mit veszít azzal, hogy csak az én főztömet eszi, a tiédről mit se tud…

- Azt hiszem megegyeztünk abban, hogy te nem szenvedsz kisebbségi komplexusban én meg felhagyok az önmarcangolással… - jegyezte meg finoman, miközben mohón figyelte, hogyan tömöm magamba a sütit.

- Ühüm, - mormoltam, mielőtt lenyaltam a lekvárt az ujjamról, s a következő tésztára már vaníliás pudingot locsoltam – Ha emlékeim nem csalnak, az elmúlt egy hetet végig dagonyáztad a depresszióban, önmagadat ostorozva –néztem rá,- mert szent meggyőződésed volt, hogy bántottál és stb.stb.stb… - azzal már tömtem is magamba a következő adag puffancsot. Nagyszerű volt. Tényleg. Pedig olvastam arról, hogy ez a puding –nem is értem, miért hívják az angolok pudingnak, mikor semmi köze sincs a pudinghoz, az állaga pedig jobban hasonlít a kalácshoz vagy muffinhoz, - nagyrészt ízetlen. Lehet, Esme lekvárjától vagy a pudingtól –ami igazi puding – lett olyan isteni. Mindenesetre annyira jól esett, hogy meggyőződésem volt, ezen a héten már semmi mást nem leszek hajlandó enni, csak ezt. Meg talán egy kis tojást. Meg az előbbi hús sem volt rossz…

- Az már rég volt – rángatott vissza Edward hangja a valóságba. Majdnem felhorkantam: 12 óra valóban nagyon rééég volt.
- Akarsz ma délután úszni egyet a delfinekkel – kalóriaégetés gyanánt?- kérdezte.

- Talán később. Nekem van egy másik, kalóriaégetésre vonatkozó ötletem. – felélénkülve mosolyodtam el.

- És mi lenne az? – azt hiszem az értetlent tettette. Vagy csak megerősítést várt.

- Nos, ott van az a rengeteg fejtámla…

De nem tudtam befejezni. Felkapott a karjaiba és az ajkai elhallgattatták az enyémeket, amint embertelen sebességgel a kék szobába vitt.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Yorkeshire puding, ebbe képzeljétek el a házi lekvárt, vagy a pudingot... szépen ráhalmozva! :) jó étvágyat:D