2011. október 25., kedd

Breaking Dawn: Deletes Scenes 15.


Tudom, sok kihagyás...:S Mentségem annyira nincs, csak a szokásos:( Ráadásul kezdek ihlethiányban szenvedni... Ezután a fejezet után elhagyjuk Esme szigetét -ideje terhesnek lenni kicsit...:) Lesz pár átvezető fejezet (Jacob könyve-Bella szemszögéből, kis kiegészítéssel;)), aztán folyt. köv. a dolgot vámpírként... NEM ígérek semmit, hogy mikor lesz, de ha felnéztek néhanapján, annak örülök:)! ÉS nagyon köszönöm mindenkinek a kitartást!!!
u.i.: Az sem kifogás, de közben elkezdtem agyalni egy saját történeten. Annak pedig SAJNOS más a fonala, mint Edward és Bella történetének:).

15. fejezet: A turmixkészítés rejtelmei


Körülöttem sötét, csuklyás vámpírok gyülekeznek, várnak valamire. A mellkasom fel-le emelkedik sűrű ködfelhővel burkolva körül, miközben izgatottan kutatok valaki után a sötét alakok között.  Nem tudom mire várnak, vagy hogy mit csinálok. Érzem a csontjaimba ható rettegés kellemetlen bizsergését és tudom, hogy nem valamire, hanem valakire várunk.
Mikor a hátam mögött halk szipogás hallatszik, a védelmező ösztöneim csak még erősebbek lesznek és tudom, hogy bármit megadnék azért, hogy a hangocska tulajdonosát bármitől megóvjam, vagy bárkitől! Hirtelen üvöltés szakítja ketté a levegőt, melybe furcsa, zúgó hangok keveredtek, mintha motor zaja lenne. Kapkodva keresem a forrást, és mikor egy hangos, fülsértő csattanás hallatszik…

Hirtelen pattannak ki a szemeim. A légzésem kapkodó, a levegő meleg. A nap már magasan jár és beszűrődik a függöny résein át. A puha ágyon fekszem, nem pedig egy nyirkos talajon a sötétben.
Minden rendben, mégis nehezen tudom lecsillapítani magam. Próbálom az álom maradékát is lerázni, ezért óvatosan kikelek az ágyból és a hangokat követve a konyha felé haladok. Belépve nem tudom elfojtani a kuncogásomat, ezért Edward felém kapja a fejét.
- Gondoltam megleplek – rázta meg lemondóan a fejét.
- Hát az sikerült – tör ki belőlem most már végképp a nevetés. Az álmom sötétségének nyoma sincs, a kedvem a régi. A konyhában káosz uralkodott. A korábbi motorzúgás a turmix gép volt, a csattanás pedig egy másik gép haláltusája. A hangok? Valószínűleg Edward szitkozódása, ugyanis a konyha egy jelentős részét valamilyen színes pép terítette be. – Tehát, a turmix maradékát rólad vagy a szekrényről kell megennem? – nevettem tovább, és elbotladoztam a konyhaasztalig, hogy valami támasztékot keressek.
Edward elmosolyodott, így egy kis szósz került az ajkaira. Nem úgy csöpögött róla, mintha ráborult volna minden, de azért jól mutatott. És még a mellkasára is jutott belőle… nyami!
- Igazság szerint egy kész adag van. Csak gondoltam tovább kísérletezem, melyik ízlik majd a legjobban… - törölte meg a kezét és a karját egy mosogatóruhában, majd mosolyogva lépkedett felém. Fejét lehajtva apró csókot nyomott a számra, így az enyémre került a kis maszat.
- Hmm, finom – ízlelgettem a kis csöppet. – Epres valami? – a színe alapján nehéz lett volna megállapítani. Rózsaszínes narancssárgás trutyi, kis piros gömbökkel. 
- Az is van benne – bólogatott, majd tovább folytatta a tisztogatást. Maga helyett a szekrényeket próbálta letörölni, bár az engem egy cseppet sem érdekelt. A mellkasára került folyadékkal jobban szimpatizáltam. – Arra gondoltam, otthon amúgy se nagyon eszel ilyeneket. Forksban még sosem láttalak igazi turmixot inni vagy gyümölcsöt majszolni. Igaz, ott nem is igazán van. Bár szívese hozatnék neked bárhonnan. Itt viszont rengeteg egzotikus gyümölcs van, és az útikönyvek szerint ezeket ki kell próbálni.
- Ha ezt szeretnéd, bármit kipróbálok – villantak meg a szemeim, amit ő nem láthatott, hiszen háttal állva mosta le a szekrényeket. Leugrottam az asztalról és csak annyi időre támaszkodtam meg a szélében, míg a szédülés alább nem hagyott. Talán mégiscsak jó ötlet lenne valami vitamint is fogyasztanom, akkor kevesebbet szédelegnék, villant át az agyamon.
 - Van kedved ma a delfinekkel úszni? Hajnalban láttam őket közelebb a parthoz és gondoltam kimehetnénk, ha van kedved – csak egy pillanatra akadt meg a hangja, mikor hátulról átöleltem. A hátán nem volt turmix, szerencsére, bár még több tucatnyi hálóingecskéket csomagolt Alice, amit felvehetnék helyette. Ragacs vagy szakadás? Szinte édes mindegy, mi vet neki véget. Szinte…
- Az ráér később is. Most éhes vagyok – furakodtam elé és csókoltam meg újra, ezúttal alaposabban. Az arcáról már letörölte a gyümölcsök maradékát, de a mellkasát kihagyta, így nekem is maradt pár csepp.
- Bella, nem kéne enned előbb valamit? Már lassan fél napja, hogy öhm – kis torokköszörülés – nem ettél.
- Éppen azon vagyok – néztem rá kihívó szemekkel. Nem tudom mi történt velem, de most a nyíltabbnál is nyíltabb voltam.

Aprólékos pontossággal kezdtem letisztítana a bőrére került turmixot. Először a nyakáról, ahol tudtam, hogy érzékeny az érintésre, majd a torkáról, amihez még feljebb feszítette az állkapcsát. Mikor áttértem a mellkasára halk nyögést hallatott és közelebb dőlt hozzám. Éreztem merev férfiasságát nekem nyomódni és ez csak tovább tüzelte saját vágyamat.
- Ha minden reggelünk ilyen lesz a főiskolán, minden óráról késni fogunk – sóhajtotta Edward, miközben a mellbimbójáról nyalogattam le a gyümölcsös nedűt. Finom volt. Minden.
- Mondtam én, hogy meg fogok bukni – vigyorogtam, miközben igencsak ágaskodó férfiasságához dörgöltem magam. – Ugyanakkor, hogy te mikor akarsz engem korrepetálni, az érdekes kérdés! – majd nem hagytam, hogy reagáljon. Míg a végén tárgyalásokba bocsátkozna a jövőt illetően. Például, hogy vizsgaidőszakban nincs szex, nehogy megbukjak. Aztán ha valami nem megy, akkor is inkább tanuljak, ne pedig vele foglalkozzak, mondván lesz még időnk egymásra.

Kezeimmel ritmikusan simogattam férfiasságát, s hol ajkát, hol mellkasát, nyakát hintettem apróbb csókokkal. Élveztem, hogy most én kényeztetek. Hagyta, hogy én irányítsak. Óvatosan beleharaptam a mellkasába, erre válaszul pedig nagyot rándult az egész teste.
- Kívánlak – tört fel rekedt hangján mellkasából, mire amúgy is magas pulzusom az egekbe szökött. Edward hihetetlen gyorsasággal és finomsággal taszított az asztalnak, miközben valahogy már háttal álltam neki. Még közelebb préselődött hozzám, és inkább csak hallottam, mint éreztem, hogy a rajtam lévő falatnyi hálóing recsegve hullik a padlóra.  Kezei mindenhol érintettek, úgy éreztem, mintha játszana rajtam, mint egy zongorán. A pultba támaszkodtam és a fenekemet közelebb toltam hozzá, hogy jelezzem, már nem bírom sokáig.
Szerencsére nem váratott sokáig, nem kellett invitálnom vagy tovább győzködnöm. Nadrágja az én ruhadarabjaim mellé kerültek, ő pedig szorosan a hátamhoz préselődött. Ujjai ismét nőiességemet kényeztették, ezért mg nagyobb terpeszbe álltam, hogy végre ne csak az ujjait hanem őt magát is magamban érezhessem.
- A tiéd vagyok – leheltem remegve, küzdve az orgazmus ellen, mert nem akartam ilyen hamar elmenni, és ezzel megállásra kényszeríteni őt.

Több se kellett neki, közelebb húzta magához a fenekemet, és végre belém hatolt.  Felszisszentem a hirtelen mindent betöltő érzéstől. Úgy szorítottam a pultot, mintha az életem múlna rajta. A jelek szerint Edward is így érezhetett, mert az eddig is repedezett asztal tovább tört, de ez most minket egy cseppet sem érdekelt. Ritmikus lökései könnyen repítettek a csúcs felé, ráadásul kezei sem tétlenkedtek. Ebben a pózban könnyebben vándorolt rajtam körbe a keze. Ajkával a nyakamat becézte, kezeivel a mellemet, derekamat vagy a legérzékenyebb pontomat simogatta.
Gátlástalanul sóhajtoztam és nyögdécseltem. Nem tudtam és nem is akartam visszafogni magam. Szenvedélyemet csak tovább növelte, hogy Edward zihálását s morgását hallottam a fülemben.
- Ne hagy abba – sikerült kinyögnöm egy értelmes mondatot, mikor éreztem, hogy Edward kezd ura lenn önmagának. Nem akartam, hogy változtasson, hogy megint tökéletesen higgadt legyen. Fenekemet közelebb toltam hozzá és a fejemet a vállára hajtottam, így nagyobb rálátást engedve a mellemre.
Ez hathatott, mert nem hogy abbahagyta volna, még inkább tovább fokozta az amúgy is szédítő tempót.
- Eszemben sincs – sziszegte a fülembe, majd pár perc múlva letört egy darab a munkalapról, ahogy ő is felért a csúcsra pár másodperccel utánam.

- Csak lihegésre vagyok képes – mondtam mosolyogva, csukott szemmel, miközben a fejem továbbra is a vállán pihentettem. Kezemmel átkulcsoltam Edwardét, miközben pihekönnyen simogatta a bőrömet, felfogva ezzel a kósza izzadságcseppeket.
- Ez azt hiszem jó – mosolyodott el és csókolt a vállgödrömbe.
- Igen, az – vigyorogtam rá és egy csókért nyújtózkodtam, amit meg is kaptam.
- Bár örökre a karomban tartanálak, tényleg enned kéne – suttogta a fülembe és közben a szemem elég lebegtetett egy teli pohár turmixot. – És ha van még kedved, utána elmehetünk a delfinekhez. Egy kicsit még az övék lehetsz, mert utána már nem engedlek! – vigyorodott el  a mondat végére.
- Nem is ajánlom! – mondtam, miközben kivettem a kezéből a poharat és majdnem egy hajtásra kiittam a gyümölcskoktélt. – Kár volt annyit vesződnöd a turmixokkal. Ez az egy éppen olyan finom, amilyennek lennie kell. Nem kell kísérletezni. Báááár – nyújtottam el a mondatot, miközben kihámoztam magam az öleléséből és felvettem a földről egy márványdarabkát –, ha legközelebb is rólad kell felinnom a végeredményt, nem fogok tiltakozni! – azzal egy lendülettel a kukába dobtam a pult egy részét, és a kanapéhoz sétáltam, amin az egyik köntösöm hevert. Nem vesződtem a ruhamaradványaim összeszedésével, mert az már eltűnt a padlóról, hála a vámpírsebességnek. Fáradtan bújtam a köntösömbe és elégedetten heveredtem le a kanapéra.
Igaz, még csak nemrég keltem, de ez a szerelmezés elég sok energiámat felemésztette.
- Legközelebb átalakítom a zuhanyzót. Turmixot folyatok magamra víz helyett, ha csak ennyi a kívánságod – kacsintott rám, miközben visszatért egy nadrágban és pólóban.
- Te mindig teljesíted a kívánságomat. Én pedig többnyire nem, amit te kérsz tőlem. Mond el, mit szeretnél! Biztosan van valami, amit most már én is megtehetnék érted – néztem rá komolyan, miközben néztem, ahogy villámgyorsasággal befejezi a romok eltakarítását. Nem is értettem, minek ide takarító személyzet, ha a vámpírgyorsaságnak hála bármelyik Cullen pár másodperc alatt tisztává varázsolja az egész házat.
- Ó Bella! – nézett rám elnézően. – Mindenem megvan, de tényleg. Te már az enyém vagy. A feleségem, s szent célom, hogy boldoggá tegyelek a hátralévő létünkben. A családom mindenben támogat, az egyetemet elintéztük. Végre biztonságban tudhatlak, ugyan mit kívánhatnék még? – mondta szenvedélyesen, és közben elém térdelt és a gyűrűmet cirógatta.
- Nem tudom, de ígérd meg, hogy ha van valami, bármi, ami eszedbe jut, akkor megteszed!
- Figyelembe véve az elmúlt évünket, annyit kérhetnék, hogy vigyázz magadra, de ezt te sosem tartod be, sőt! – nevetett fel. – De ha lesz valami, ígérem, te leszel az első, aki megtudja, mi a szívem vágya. Rajtad kívül, természetesen.
- Természetesen – mosolyodtam el én is. Tökéletesen nyugodt voltam. A nyomasztó álomnak már híre-hamva sem volt, és Edwarddal is teljes mértékben rendben volt közöttünk minden. Boldog voltam. 

2011. június 10., péntek

Breaking Dawn: Deletes Scenes 14.

Sziasztok! Most tényleg sok volt a kihagyás :S Nagyon ciki, tudom... Történt jó pár dolog, amit a chatből nagyrészt kis is hámozhattatok, illetve a FB oldalamon is ( az Indeciso-n). Röviden: dupla (elég súlyos) betegség, vizsgaidőszak, munka, szakdolgozat... -azt hiszem ez épp elég:). Épp ezért, most belevetettem magam az írásba, és egy teljesen más/új fejezetet írtam, mint eredetileg akartam. Mondhatni elnézésképpen és feldobásként:D! Remélem tetszeni fog,  folytatás jövőhét végére várható;)! Kíváncsi vagyok ez tetszeni fog-e nektek, bár hsz számot most egyáltalán nem adok/kérek, hisz rég volt friss... Jó olvasást, s örülök az észrevételeknek a kommentekben azért!:)

14. fejezet: Rió


- Charlie telefonált, Bella.
- Mikor? – néztem fel a tányéromból az asztal túlsó felén ülő Edwardra, majd folytattam a tészta habzsolását. Nem is tudom pontosan milyen napszak volt, mindig csak akkor ettem, ha nagyon muszáj volt. Addig teljesen másfelé terelődött a figyelmem, ezért csak végszükség esetén ültem asztalhoz, akkor viszont majdnem egy Jacob mennyiséget erőltettem le a torkomon. Erre a gondolatra le is raktam a villát a kezemből, mert rossz volt kinyitni, az eddig gondosan lezárt „Jacob-fiókot”.
- Ne aggódj, nem olyan rég. Pár órája, és meg is jegyezted, hogy majd megnézzük ki volt az. Viszont mikor be akartam menni érte, ha jól emlékszem orvul letámadtál, és nem jutottam el érte a hálószobába.
- Nem aggódom. És ha én is jól emlékszem, nem tiltakoztál a kanapé ellen. De lehet félreértettem a jeleket – néztem rá gúnyosan, majd tovább folytattam az evést. Esti sétát terveztünk a parton, és már lenyugvóban volt a nap.
- Éppenséggel nem tiltakoztam. Imádom, az ilyen támadásaidat. Bár lehet, ellen kéne állnom neki, hiszen újszülöttként erősebb leszel nálam, akkor már elnyomott férj leszek! – nevetett fel karcosan, ám a szemében láttam, ez valamiért egyáltalán nem lombozza le.
- Papucsférj leszel? – kérdeztem kétkortynyi narancslé között. Az önérzetében nem tenne kárt, egy kis csorba…
- Szeretnéd, ha az lennék? – fordította felém a kérdést. A szemében komoly fény villant fel. Valódi kérdés volt, nem vicc.
- Hmm – hümmögtem és a poharat bámultam a kezemben, majd letettem inkább az asztalra és Edwardra néztem. – Nem. Nem szeretném, ha az lennél. Hogy mindig, mindenben nekem kelljen döntenem, mindig igazam legyen, mindent megcsinálnál, amit kérnék, és akkor is bólogatnál, ha a legnagyobb hülyeséget mondanám. Az nem te lennél. És egyébként is, hozzászoktam, hogy meg kell győzzelek valahogy – villantak meg szemeim.
Edward nevetésétől hangossá vált a ház. Egy pillanatra elhűlten figyeltem, aztán mintha álomból ébrednék álltam fel, és mentem felé.
- Pedig bármit megtennék, hogy boldog légy – hagyta abba a nevetést, és figyelte, ahogy az ölébe fészkelem magam. – Nem esne nehezemre bólogatni neked, vagy megtenni, amit kérsz, hiszen szeretlek Bella. Ettől pedig még nem vagyok papucsférj. De ha igen, akkor szívesen viselem a „címet” – mutatott idézőjelet ujjaival, majd meztelen lábam simogatásába kezdett.
- Pedig már megszoktam, hogy ellenkezünk. Nézd meg, hová jutottunk – mutattam körbe a kezeimmel.
- Az esküvőnél éppenséggel te adtad be a derekad – húzta fel a szemöldökét Edward.
- Lehet – bólintottam. – Az átváltozással kapcsolatban pedig te! – vágtam vissza, hisz már a kezdetekkor ezzel „harcoltunk” egymás ellen. – Az nagyobb győzelem. Ráadásul, az esküvővel csak te jártál pórul – azzal lezártnak tekintettem a kérdést, s egy csókot nyomtam a szája sarkára.
- Pórul? – nézett rám meglepetten.
- Szerintem igen. Most már örökre el kell viselned magad mellett. Nincs menekvés – nevettem fel, s öleltem át a nyakát. – Ha pedig megpróbálod, akkor Emmették tuti utánad mennek, és visszaráncigálnak!
- Menekülni? – nézett rám hitetlenkedve Edward. – Hiszen már több mint egy éve arra vágyom, hogy a feleségem légy, s örökre velem lehess. Eddig te menekültél – nézett rám figyelmeztetően, s hajolt el az újabb csókom elől.
- Mondtam már – sóhajtottam beletörődően, miszerint most nem sikerül egy csókkal elterelni a figyelmét. – Ez csak egy darab papír. És a családom nem bővelkedik sikeres házassági listával, ami a fiatal házasodókat illeti! Ráadásul szerintem most is azt latolgatja egész Forks, hogy mennyire vagyok terhes. Viszont el kell ismernem, előre élvezem, ahogy a főiskolás lányok arcába vágom majd, hogy „Bocsi, de a férjem vagy, ne is gondoljanak semmire veled kapcsolatban!” – néztem rá kihívóan, vajon mit reagál erre.
- Már előre élvezem, akárhányszor mondod is ki: „Ő a férjem.” Így hátha kevesebb fiút kell lecsapolnom az éjszaka büntetésképpen, a feléd irányuló gondolataikért! – villant meg Edward szemében a ragadozó.
- Erősen kétlem, hogy túl sokat – mondtam nevetve. – Majd versenyzünk, Alice majd segít.
- Legyen – bólintott rá Edward ünnepélyesen. – De ha költöznünk kell, mert miattad lebukunk… Ne fogd rám! – kacsintott, majd felállított az öléből. – Ideje készülődnünk.
- Miért is? – néztem rá értetlenül. A szokásos pongyola egyikében voltam, ami bőven megfelelt egy kis tengerparti sétához.
- Tengerpart helyett, menjünk Rió-ba. Ma lesz egy kis mulatság a kikötőben. Egy kis változatosság nem árt. Kimehetnénk a hajóval, és onnan nézhetjük a naplementét, majd egy kis szórakozás a városban. Biztos tetszeni fog, olyan karneváli hangulata van.
- Változatosság? – néztem rá tágra nyílt szemekkel. Ez meg mit akar jelenteni? Csak nem megunt már most? Pedig egészen változatosak voltunk az elmúlt pár napban, legalábbis eddig azt hittem. – Oké, akkor átöltözöm, sietek.

- Szia Alice, Bella vagyok, segítened kell! – suttogtam bele a telefonba ezt a pár szót, remélve, hogy Edward nem hallgatózik, hiszen csak fürdöm. A nyomatékosítás kedvéért még erősebbre állítottam a vizet.
- Szia, Bella! Már vártam a hívásod. Nem kérdezem mi újság, pár részletet láttam már, szóval minden rendben. Amúgy van a bőröndben, persze.
- Mi?
- Jajj Bella, hát ruha. Amit felvehetsz Rióba! Hiszen ezért hívtál. Van hozzá egy cipő is a bőrönd alján, a jobb szélén. Nyugi, fantasztikus leszel. És a hajad hagyd leengedve. Tudom, nincs kedved göndöríteni, szóval amíg fürdesz, tekerd fel a fejed tetejére 2-3 kontyba, majd indulás előtt engedd ki, és máris kész. Ha meleg lesz, csak csomózd fel!
- Köszi, Alice! – rebegtem hálámat a telefonba. – Néha örülök, hogy ilyenekre is gondolsz – mosolyodtam el.
- Igazán nincs mit. Később beszélünk, de most igyekezz, vagy Edward benyit, hogy készen vagy-e már. Jó mulatást, és sok sikert!
- Köszi. De mihez Alice? – kérdeztem gyorsan vissza.
- Hát a kis cseledhez. Nyugi, a brazil pasik helyesek… - azzal letette a telefont és a vonal csak sípolt, míg le nem tettem én is.
Brazil pasik? Helyesek? Hol itt a csel? Nem volt időm gondolkodni, mert Edward bejött a fürdőszobába, s majdnem kiejtettem kezemből a telefont.
- Minden rendben, Bella? – nézett rám furcsán.
- Persze – rántottam meg a vállam, majd betettem a telefonomat a piperetáskámba. – Csak megpróbáltam visszahívni Charlie-t, de nem vette fel, szóval hagytam a rögzítőn egy üzenetet miszerint jól vagyunk, ne aggódjon.
- Akkor bemelegítem a hajót, míg elkészülsz – azzal levette magáról az inget és bedobta a szennyesbe, majd már ki is ment a fürdőből.

Míg zuhanyoztam, volt időm elgondolkodni Alice szavain. Tényleg megfordult a fejemben, hogy Edward a „változatosság” kedvéért, esetleg láthatna szexibb ruhában, a megszokottnál. Igaz, éjszakára néha felveszek egy-egy Alicesebb darabot, de egész nap csak egy kis semmiben vagyok. És ha már változatosságot említett? Akkor lássuk, mit szól, ha egy kicsit küzdenie is kell…

- Bella, kész vagy? – kiáltott be Edward az erkélyről.
- Egy perc és kinn vagyok! – szóltam vissza normál hangerővel, hiszen tudtam, hogy úgyis hallja. Nehezen, de sikerült végül felhúznom a ruha hátulján lévő cipzárt, pedig már majdnem lerángattam magamról az egészet és hagytam a fenébe. Ám mikor végre teljesen kész voltam, a hajam is kiengedtem, el kellett ismernem, Alice tud valamit, s ha itt lenne, akkor a sminkkel együtt még akár bálkirálynő is lehetnék! Így azonban a kezembe kaptam a cipőt – magas sarkúban azért még nem ment volna a homokban járás – és szépen kisétáltam a halványuló napfényben a hajó felé, ahol Edward már a műszerfallal babrált.
- Indulhatunk? – kérdezte miközben igyekeztem beügyeskedni magam a hajóba, és már fordult is, hogy segítsen, ám a félmosoly az arcára fagyott, mikor meglátott.
- Persze – vontam vállat, és hátradobtam a hajam, ahogy azt a filmekben láttam, majd igyekeztem felcsatolni az Alice által választott aranyszínű, magas sarkú halált a lábamra. Mert, hogy ebben ki fogom törni a nyakam, az egyszer biztos! Majdnem elnevettem magam Edward száraz nyelését látva, hiszen nyáltermelése már majdnem 100 éve nem volt, de tartottam magam, és a lehető legnőiesebben lehuppantam az ülésre. – Megyünk? – fordultam felé, hisz még mindig ugyan ott állt, és bámult. – Le fogunk maradni valamiről, nem? – mosolyodtam el. Élvezet volt látni az Edward arcán átsuhanó érzelmeket. Vajon mit fog szólni a későbbiekhez? Amennyire csak képes voltam rá, kecsesen keresztbe tettem a lábaimat, így kivillant az amúgy is kevésbé takarásban lévő combom. A hajamat az egyik vállam mögé igazítottam, majd rámosolyogtam a helyére pattanó, és a kormányt a szokásosnál jobban szorító férjemre.
Végtére is, sosem volt lehetőségem elcsábítani őt. Azt megtette helyettem a vérem, és valljuk be, az nem is én lettem volna. Most viszont, megvadultam és lehet meg is bolondultam, de ehhez volt kedvem! Nem csak az étkezési szokásaim kezelhetetlenek, hanem már én magam is. Ez biztos valami házassági mellékhatás…

- Gyönyörű vagy – bókolt Edward, miközben kisegített a csónakból a stégre. Ha nem lett volna kivilágítva, biztos egy szempillantás alatt kikapott volna, így viszont figyelnünk kellett, hisz a város nyüzsgött az emberektől.
- Köszönöm – pirultam el a bóktól. Akármennyire is terveztem ma szexisnek lenni, a „királynői kezelés”, ahogy Rosalie hívta néha a viselkedését Emmettel szemben, nekem nem sikerült tökéletesen. Nem éppen volt könnyű nyugodt maradni Edwarddal szemben, aki szintén kitett magáért, a sötétkék inggel és világos nadrággal. Inkább elkaptam róla a tekintetem, különben nem tudtam volna tovább koncentrálni a „feladatra”.
Úriember módjára nyújtotta felém a karját, s mosolyogva karoltam belé, így kisebb esélyt adva az ügyetlenkedésemnek, az elesést illetően.

Miután leállt a hajó, már hallani véltem a zenét, most hogy kikötöttünk, pedig szinte az egész város lüktetett. Emberek táncoltak, az utcán zenéltek, nevetgéltek, ittak és élvezték az éjszakát. Teljesen más volt, mint otthon. Az első pillanatban megbabonázott a forgatag és tőlem szokatlanul még a tánchoz is kedvem támadt, bár tudtam, a tökéletesen tekergő nők közelébe sem érhetek.
- Ez fantasztikus – ámuldoztam hangosan és mosolyogva, szinte húzva magam után Edwardot haladtam egyre beljebb a tömegben. A házak erkélyein is táncoltak és konfettit dobáltak vagy csak szimplán énekelték a felcsendülő dalokat. Mosolyogva intettem nemet a mellettem haladó srácnak, aki igazán táncolni akart volna velem.
- Ilyen Forksban nem igen van – bólogatott Edward válaszképpen. – Jacksonville-ben volt? – érdeklődött.
- Igen, de akkor még kicsi voltam, és bár anyu elráncigált, nem igazán élveztem. – fordultam felé még mindig töretlenül mosolyogva. – Most más a helyzet. És a zene is jobb, mint akkor. Te hogy viszonyulsz hozzá? Nem éppen Mozart! – nyújtottam rá ki a nyelvem egy kis fejingatás közepette. Hihetetlen, de muszáj volt a zenével együtt mozognom, a végtagjaim akarták így. Ki vagyok én, hogy ellenkezzek?
- Volt időm hozzászokni. Rosalie és Alice egy időben teljesen megszállottak voltak a táncot illetően. Esti kurzusokra is elrángattak minket. Sajnos a tanárok nagyon hamar ragaszkodni kezdtek a versenyekhez a tökéletes mozgás miatt. Kicsit nehéz volt megmagyarázni miért nem akarunk nyerni…
- Ejnye, szegény táncpartneredet egyedül hagytad? – ez jóval a születésem előtt történt, mégis valahol örültem ennek. – Még jó, hogy velünk ilyen nem fordul elő – vigyorodtam el és legnagyobb meglepetésére és persze az enyémre is, de az új zenére ugrálva kezdtem táncolni.
- Veled? – nézett rám hitetlenkedve. – Azt hittem könyörögnöm kell majd, hogy táncolj velem! – húzta fel az egyik szemöldökét csillogó szemekkel. Alice-nek igaza volt az esküvő előtt, Edwardnak valóban sokat jelent a tánc, még ha valaki olyan bénával is próbálkozik, mint én.
- Sosem mondtam, hogy nem kell könyörögnöd – nyújtottam rá ki gyerekesen a nyelvemet, majd hagytam, hogy az eddig kitartóan próbálkozó srác megragadja a kezem, és táncoljon velem.
Igaza volt Alice-nek. A brazil srácok kifejezetten helyesek. Nem esett nehezemre nevetve táncolni vele, bár a néha eltévedő kezét arrébb raktam, amit ő nevetve fogadott. Csatlakozott hozzánk a barátja és az ő barátnője, legalábbis ezt sikerült kivennem a beszélgetésükből.
Tisztában voltam vele, hogy nagyon ügyetlenül tekergek. Nem nekem való volt az ilyen csábítás, ahogy Rosalie annak idején nevezte. Esetlennek éreztem magam, ahogy a csípőmet tekergettem ahogy csak jólesett, a magas sarkú pedig nyomta a lábam.
- Muchas gracias – köszöntem meg nevetve ideiglenes partnereimnek a dal végén, s máris Edwardot kerestem a tekintetemmel. Azt hittem, ő is csatlakozik hozzánk, nem hagyja, hogy egy idegennel legyek, de úgy tűnik, a versenyszellem főként Jacobbal él benne, sajnos, vettem tudomásul kicsit lelombozva, hiszen minek öltöztem így ki, ha nem érek el vele túl sok mindent. Körbe – körbe forogtam Edward után, s kezdtem kissé megijedni. Talán nem kellett volna az első táncot egy idegennek adni?
- Me permite*? – kérdezte egy ismerős, bársonyos hang a hátam mögül. Megkönnyebbülte fordultam Edward felé, s a szemében ismerős tűz lobogott. Sok minden kavargott a tekintetében, és sajnos a megbántottságot is felfedezni véltem. A srác kissé félve bólintott, bár,hogy Edward mit mondott még, azt már nem értettem…
- Azt hittem már sosem kérsz fel – mosolyogtam rá, miközben elfogadtam a felém nyújtott kezet. Edward még morgott valamit az orra alatt a srácnak, akivel táncoltam, majd arrébb húzott, és megragadta derekamat.
- Ha könyörögnöm kell, könyörögni fogok, de úgy tűnik, elég volt kérnem is – suttogta Edward a fülembe, amitől a meleg ellenére megborzongtam. – Bár nagyon szívesen kiszívom az összes csepp vérét a srácnak, ha még egyszer hozzád mer érni, vagy akár csak rágondol, hol érintene meg! – villantak meg veszedelmesen a szemei, ahogy egyre erősebben szorított magához.

Nem tudtam levenni róla a tekintetem, némán élveztem, ahogy ringatóztunk a zenére. A dobok ritmusára vert a szívem is, ahogy érzékien tekergőztünk a dallamokra. Meglepődni sem volt erőm, mikor Edward kezei a szokottnál lejjebb és feljebb is csúsztak, messze az illendőség határaitól, egyszerűen csak élveztem minden pillanatát a táncnak és sosem akartam, hogy véget érjen. Érzékien mozogtunk a zene ritmusára, mintha senki nem lenne körülöttünk. Az sem zavart, hogy a ruhám egyre feljebb csúszott, hol Edwardnak, hol a táncunknak köszönhetően. Csak tovább és tovább folytattuk, míg a zene tartott, s még a tűzijáték hangos durrogására sem rebbentünk szét. Az agyam leghátsóbb zugában jutott csak eszembe, hogy végülis valami ilyesmit akartam. Elcsábítani, felrázni Edwardot. És hát, sikerült is.
- Perdón, ma permite? – jött oda a srác, akivel korábban táncoltam, hogy lekérjen Edwardtól, de én hallottam, amit ő nem, hiszen kitartóan csak engem bámult: a morgást, mely egyre hangosabban tört fel Edward mellkasából.
- No – intettem nemet a fejemmel, mielőtt eldurvult volna a helyzet. Tudtommal Alice már többször is visszafogta Edwardot, mielőtt megkínozta volna Mike-ot, a gondolataiért. Ráadásul egy ideje már nem evett, inkább nem akartam tovább feszíteni a húrt.
- No. Ni hablar!** - vágta hozzá Edward, még mindig az én szemeimbe nézve, majd erősen megcsókolt, de úgy, hogy még a lábam ujja is beleremegett.
- Menjünk haza – sóhajtottam egy nagyot, remélve, hogy kitalálom mindkettőnk gondolatát.

Az emberekkel nem törődve siettünk végig az utcán, majd a stégen a hajóhoz. Edward most nem finomkodott, egy lendülettel a karjaiba kapott, majd beszállt, és már indított is. Le sem tett, az ölébe ültetve kormányozta a hajót, távol Riótól, minél közelebb Esme szigetéhez.  Szorosan átkaroltam a nyakát, és közben az egyik kezemmel a mellkasát cirógattam.
- Nem bírom tovább! – morogta Edward vadul, majd egy lendülettel lekapcsolta a hajót és olyan fullasztó csókot adott, hogy utána percekig csak levegő után kapkodtam, miközben Edward áttért a nyakam csókolgatására. Közben kezei nem tétlenkedtek, lábaimat simogatták, majd egy laza mozdulattal lehúzta a vékony kis tangát rólam, hogy ujjaival kényeztethessen.
A kormánynak támasztottam a hátam, és úgy próbáltam meg túlélni az elkövetkezendő pillanatokat, remélve, nekem nincs erőm eltörni vagy elferdíteni azt. Mohón csókoltam Edwardot, miközben kezeimmel igyekeztem kigombolni az ingét, de úgy remegett a kezem, hogy néhány gomb leszakadt a helyéről. Semmivel nem törődve próbáltam lehúzni a sliccét, majd még mielőtt elértem volna a beteljesülést, elhúztam Edward kezét magamtól egy remegő sóhajjal együtt, és értetlenkedő, ugyanakkor tűzforró tekintetétől követve, szemből az ölébe ültem. Edward hátravetett fejjel szisszent fel, majd olyan erősen szorította meg az ülést, hogy egy reccsenéssel megrepedt.

Eszeveszett gyorsasággal hajszoltuk a gyönyört, hisz közel s távol semmi sem volt. Se egy hajó, sem egy sziget, egy teremtett lélek sem. Egyedül a csillagok és a hold volt szemtanúja szenvedélyünk kitörésének, ami viszont végképp nem érdekelt, csak tovább szította azt.
A beteljesülést követően percekig csak pihegtünk, még Edward is, akinek már nem volt szüksége a lélegzésre.
- Imádom az illatod – szippantott bele mélyen a nyakamba. Biztos jó büdös lehettem pedig, hisz megizzadtam. – A feromonok annyira felpezsdítik a véred, hogy csak még jobban énekel nekem! - nyalt le egy kósza izzadságcseppet a bőrömről.
- Wow – csak ennyit bírtam kinyögni. Homlokomat a mellkasának döntöttem, úgy próbáltam meg levegőhöz jutni és dübörgő szívem ritmusát lassítani. – Még mindig csillagokat látok. Lehet, mégis többször kellene táncolnunk.
- De csak nekünk! – nyomatékosította Edward. – Annak a ficsúrnak ma nagy szerencséje volt. Ha már nem gyakorolnám közel 100 éve az önuralmat, a mai nap lett volna az utolsó az életében. Ne csinálj ilyet többé, Bella! Érted ölni is képes lennék, bármikor és bárhol!  - lángolt fel a tekintete, majd újra olyan mélyen csókolt meg, hogy még egy óránkba került, hogy visszatérjünk a házba. De nem bántam. A mai este tökéletes és izgalmas volt. 


* Megengedi?
** Nem. Szó sem lehet róla! –nem tudok spanyolul sajnos, szóval szótáraztam…J



Bellát ő kérte fel: Andres Velancuso, spanyol modell... -neki ki állna ellen?:D
Itt pedig Bella ruhája látható. Sokat keresgéltem, mire megtaláltam a szerintem kb. tökéleteset, s még így is volt pár versenyző:)
Itt pedig egy videó, hogy hogyan is nézhetett ki az utca és a sok-sok táncoló ember...:D Kis Dirty Dancing;)
Klikk érte IDE!:) A fejezet írása közben, pedig többnyire EZT hallgattam! ÉS amit az egyik jelenetnél is láthattok belinkelve, az:  Edward-Bella tánc jelenethez az illene a leginkább:) 1.00-2.15ig!<- ennek megnézését ajánlom!! :P

2011. február 7., hétfő

Breaking Dawn: Deletes Scenes 13.

Oké, sokat késve de kis meglepivel elkészült. Karácsonyi ajándéknak szántam, a szemszög miatt:)  Látom, a chat-ben jól elvagytok, ám sajnos azt is, hogy hsz-t írni viszont nehezetekre esik:(. Ezért arra gondoltam - Freeb után szabadon:), -hogy a következő fejezethez minimum annyi kritikát szeretnék kérni /igen, különböző emberektől:))/, ahányadik fejezet jön, tehát 14-et. Tudom, nem fair azokkal szemben, akik írnak, és úgy sem, hogy ennyit kell várni egy fejezetre, de több mint 100 állandó olvasó mellett a 14 nem hinném, hogy problémát okozna -legalábbis remélem, hogy nem lett olyan szörnyű...

13. fejezet: Tengerparti csevely



/Edward/
- Sosem unod meg? – kérdeztem csukott szemmel a parton heverve Bellát. Éreztem, hogy néz. Bár a szemem csukva volt, minden idegszálammal őt figyeltem. A levegő párás és kissé nehéz volt, de az illata így is az agyamba kúszott. Végem volt: már nem csak a vérét, hanem a testét is akartam. Tudtam, hogy a tekintete minden rezdülésemet követi, így nem felejtettem el levegőt venni, hogy legalább a normális minimális látszatát megtartsam. Sokáig volt képes már-már bámulni a napon fekve. Otthon csak az álmaiban emlegette, mennyire szeretne majd a nászutunkon napfényben fürödve látni. Bár nem beszéltünk a helyszínről, tudat alatt mégis reménykedett pár momentumban: meleg, hogy ne fázzon, míg együtt vagyunk, és fény, hogy igazán láthasson. Viszont ennyi „figyeléstől” melyet a napokban kapok, ha ember volnék, már biztosan elfogyott volna az összes vérem a sok pirulástól. Így viszont, maradt a bizsergés, mely az egész testemre hatással volt.
- Nem is nézlek! – hallottam meg Bella halk hangját. Nem tudtam visszafojtani egy mosolyt, hát persze, hogy nem… - Az óceánt figyelem, meg a madarakat, és…
-  Ühüm. Kár –jegyeztem meg halkan, s lehervasztottam a mosolyomat.
Mély sóhaj volt válasz, s tudtam, hogy nyert ügyem van.
- Na jó, téged is néztelek. Többnyire téged, de ezt úgyis tudod.
Hirtelen nyitottam ki a szemeimet, de még így láttam, hogy Bella lekapja rólam a tekintetét.
- Persze, hogy tudom. De hazudnék, ha azt mondanám, nem esik jól. Inkább csak, nem tudom megérteni még mindig, hogy mi néznivaló van rajtam…
- Te is folyton engem figyelsz –vágott vissza Bella finoman - Ne tagadd, hogy míg én alszom, te azt figyeled, mit mondok, és próbálod kitalálni, mit álmodom csupán a légvételeimből, vagy nem is tudom miből. Az miért jobb? Főleg, hogy fele annyi érdekesség sincs rajtam, mint rajtad.
- Már megint tévedsz magaddal kapcsolatban – sóhajtottam mélyet, és egy szempillantás alatt Bella előtt termettem árnyékot vetve kicsin alakjára. -  Én csak csillogok. Viszont belőled tanulmányt lehetne írni. Ha már a kemény fejedbe nem látok bele, muszáj, hogy meg tanuljak olvasni belőled. Néha azt hiszem, egész jól megy, de egy szavad is elég, hogy rájöjjek: mégsem.
- Nőből vagyok, vagy mi a fene – vont vállat kedvesem és hátradőlt a homokba, ezzel még inkább kihangsúlyozva a tényt: nagyon nő, gyönyörű nő. – Megszoktad, hogy Alice és a többiek fejébe belelátsz, így nem is kell gondolkodnod a miérteken! Csak ez lehet az oka. Így legalább láttál bennem némi érdekeset.
- Ezt meg hogy érted? – kérdeztem értetlenkedve Bellától. Néha tényleg nagyon jól jött volna, ha belelátok abba a másként működő fejébe, Sok félreértéstől megkíméltem volna magunkat.
- Sehogy –vonta meg vállait. – Csak úgy, ahogy hangzott.
Percekig kattogott az agyam, vajon pontosan mire is gondol Bella. Hogy azért találom érdekesnek, mert nem tudok olvasni a gondolataiban?  Hogy csak is ezért vettem el? Vagy ez az, ami érdekessé teszi a kapcsolatunkat, vagy…? Pörögtek az agyamban a képtelenebbnél képtelenebb ötletek, s közben visszaidéztem első találkozásunkat, mikor megláttam őt a menzán, majd a biológia teremben. Mikor megéreztem az illatát, mely elvette az eszemet és a szörnyeteget ébresztette fel bennem.
- Tudod, azt hittem, ha valami ilyesmit forgatnál is a fejedben, akkor az a véredre vonatkozna.
- A véremre? – fordult felém értetlenül.
- Igen. Hogy biztosan azért vagyok veled, mert énekel nekem, vagy, hogy a vámpír ösztöneimre, a birtoklási ösztönömre fogod vagy hasonló – forgattam meg szemeimet. – De az, hogy a gondolatolvasásra, eddig még nem jutott eszembe. Ezért is szeretlek – nyúltam az arcához mosolyogva, s porcelánként bánva vele simítottam végig selymes bőrét. – Minden pillanatban másképp reagálsz, mint ahogy azt bárki más gondolná. Mindig mást mondasz, mint amit várok, hogy mondani fogsz. Mindig szeretsz, bármit is mondok… A szívem legmélyéig fészkelted magad, ahonnét soha, semmilyen körülmények között nem fogsz szabadulni. Mindörökké ott maradsz! Ameddig te akarod, de még utána is –jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, s reméltem elfogadja, megérti. – Bár ha vámpírráválásod után véletlenül hallani fogom a gondolataid… Nem hiszem, hogy megsértődnék –vigyorogtam rá szélesen.
Bella mosolyogva hunyta le a szemét és fordította arcát a tenyerembe. Reméltem, hogy sikerült meggyőznöm az érzéseimről és elfeledtetnem a buta képzelgéseit. Ilyenkor lett volna hasznos a gondolatolvasás! Csak azért érdekelne, mert nem hallom őt? Elsőként lehet ez is felmerült, de utána egyből jött az az illat… Érdeklődés helyett inkább a frusztráció került előtérbe. Aztán minden olyan gyorsan történt, eltelt egy másodperc vagy egy nap? És szerelmes lettem belé.
- És ha nem? Lehet vámpírként se fog stimmelni velem valami. Tudod, az adómmal van valami baj… - szemeit nem nyitotta ki, csak még közelebb bújt a tenyeremhez. Éreztem arca forróságát, hallottam, ahogy zubog a vér az ereiben. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy lassan vadásznom kell, de mikor felnyitotta csokoládé színű szemeit elvesztem bennük, és már eszembe sem volt innen elmenni bárhová is.
- Akkor nem. Marad Alice, hogy tovább faggassam a jövőnkről.
- Alice gondolatai többnyire a ruhákon járnak. Nálam pedig azon, hogyan hozzon kényelmetlen helyzetbe. Belenéztél a bőröndökbe? Olyan dolgok vannak benne, amiket inkább a sztriptíz táncosokon látni, nem pedig rajtam.

A bőröndök… Szárazon nyeltem a bennük lévő anyagokra gondolva. Volt még mit eltépnem, azt meg kell hagyni. Igaz, a „ruhák” nem sok anyagból készültek, de élvezet lenne minden egyes láncot, csipkét vagy anyagdarabkát elharapdálni vagy egy mozdulattal széttépni.
- Igen, láttam miket nem vettél még föl. Nem mintha takargatni kéne téged ruhákban – néztem rajta végig jelentőségteljesen, hiszen jelenleg egy fehér lepel volt rajta mindössze a bikini alsóján kívül, - Alice pedig egyszerre több mindenre is képes. Tudod, vámpírmemória – kacsintottam rá.
- Tudom. Majd ha nekem is lesz olyanom, akkor félnetek kell! – vigyorgott rám, majd egy lendülettel a homokba döntött. Meglepő mozdulat, de természetesen hagytam magam. Alig vártam, hogy végre az egész testével hozzám simuljon. A nap még mindig erősen sütött ránk, de az enyhe árnyékot adó pálmafák és a hűs, sós szellő, kedveskedve simogatta minden porcikánkat. Bella bőrén még így is láttam néhány izzadságcseppet gyöngyözni.
- Alig várom. De addig is, vár ránk a Darthmouth-on pár év, és aztán egy örökkévalóságig játszhatjuk a memóriajátékokat! – azzal óvatosan közelebb húztam magamhoz a fejét, hogy ajkaink végre ne legyenek oly távol egymástól.

Éreztem fellobbanni Bellában a szenvedélyt, mert egyre hevesebben tapadt hozzám. Hallottam, ahogy a vére az ereiben száguldozik, s szinte magam előtt láttam a képet is. Egy pillanatra ismét elfogott az irigység, és sokadszorra kívántam azt, bárcsak ember lehetnék. Vámpír ösztöneim és erőm szerint, ugyanis minél inkább szorítottam volna magamhoz, s ajkainak is oly hevességgel estem volna neki, melytől az emberek sérülést szereznek, nekünk viszont meg sem kottyan. Ám emlékeztetnem kellett magam az erőmre, a méregre, mely a számban egyre hevesebben termelődött, és az ölésre kifejlődött pengeéles fogaimra is.
Míg mindezt végiggondoltam, Bella máris kigombolta az ingemet és ujjai mellett az jakival is kényeztetett.
- Mi lenne, ha kihagynánk a mai délutáni túrázást? – kérdezte két csók között. – Sokkal jobb ötleteim vannak, amiket itt helyben meg lehet valósítani.
- Ötletek? – tettem fel a kérdést, miközben a haját simogattam, ő pedig a nadrágomból igyekezett kiszabadítani. Minél többet voltunk együtt, annál hamarabb eljutottunk arra  a pontra, ahonnét nincs visszalépés, na nem mintha bármelyikünk is megálljt akart volna parancsolni. Kivéve, mikor eszembe jut, hogy kedvesem emberi mivolta megkövetel pár egyéb szükségletet is. De mára már azt is pontosan tudja, hogyan szereljen le. Veszélyes egy nőszemélyt vettem feleségül. És ezt vele is megosztottam.
- És erre csak most jöttél rá? –nevetett lábaim között térdelve. – Még jó, hogy nem korábban, mert akkor lehet, mégsem igyekszel ennyire a házassággal.
- Nem én igyekeztem vele –emlékeztettem őt homlokráncolva.- Ha jól emlékszel te voltál az, aki a kompromisszumunk miatt, no meg a korod miatt minél gyorsabban akartad a ceremóniát.
- Amit te nagyon is jól tudtál, és te akartad így. Most az örökkévalóságra megnyertél, és nagyon nehéz lesz levakarni magadról. Ha pedig valami ilyesmin gondolkodnál, hidd el, Alice nekem hamarabb fog segíteni megtalálni, mint neked elbújni! –villantak meg a szemei, majd mielőtt bármit is mondhattam volna a nadrágom megadta magát kicsiny kezeinek, s egyből rátalált a férfiasságomra.
Nem mintha tiltakozni akartam volna. Sőt. Szívem szerint sehová sem engedném, ami távolabbra van tőlem, mint amilyen hosszú a karom. De nem akartam kalickába zárni, és mindent meg akartam adni neki, ami emberileg lehetséges. Már épp nyitottam a számot, hogy ezt megmondjam neki is, mikor édes kínzásba kezdett a kezével, miközben ajkai a hasamon jártak, s csak a levegő távozott a számból, hang nem.
- Eszembe sem jutna elengedni téged – lendítettem magunkon egyet villámgyorsan, s így ő került alulra. A homokszemek leperegtek a testemről az ő bőrére, de ez egyikünket sem zavarta. Az óceán finoman hullámzott, néha annyira, hogy a lábainkig is elért, de egyikünk se fordított rá túl nagy figyelmet.
Orommal söpörtem le válláról és kulcscsontjáról a zavaró homokszemcséket. Mikor néha-néha a füléhez is hozzáértem, élvezettel szippantottam egy mélyet a melegtől még bódítóbb illatából, pedig levegőre szerencsére nem volt már szükségem.
Gyors mozdulattal szabadítottam meg a semmi kis lepeltől, mely eltakarta előlem a testét, és sokadszorra örültem neki, hogy az egész sziget a miénk. Azt csinálunk, ahogy és ahol, amit csak akarunk, és senkinek semmi köze hozzá.

Elégedetten hallgattam Bella nyöszörgését, mely a mellbimbói kényeztetésére adott válasz volt. Zene füleimnek, olyan, mint a felgyorsult szívverése.
Annyira belemerültem testének ismételt felfedezésébe, hogy csak később hallottam meg, hogy a házban csörög a telefon. Akkor sem érdekelt, ha Alice az, mert biztosan ráér, ha pedig más… nos, az is ráér még egy kicsit.
- Remélem, sok ilyen lepel van még a bőröndben – leheltem kebleinek két csók között.
- Ühüm – bólogatott válaszként. – Van még benne, azt hiszem, remélem….
- Ha nincs, átúszom, és veszek egy tucattal, amilyet csak szeretnél – fogadkoztam, miközben a hasát csókolgattam, kezeimmel pedig teste minden zugát érintettem, mely szabadon volt. Már csak a bugyija volt rajta, de az sem sokáig, mert egy lendülettel lerántottam róla. Kérés nélkül nyílt meg nekem, miközben hangos sóhajokkal jutalmazott tetteimért. Ujjaimmal, nyelvemmel, s minden lehetséges eszközzel igyekeztem kényeztetni minden egyes porcikáját, mely feltárult előttem. Nem telt bele sok idő, s szinte már könyörgött, hogy tegyem magamévá, de húzni akartam még egy kicsit, élvezni, hogy az enyém, örömet okozni, mert megtehettem.
Mire végre beléhatoltam, olyan volt, mintha hazaérkeztem volna. Talán ilyen lehet a mennyország is? Számomra biztosan az volt, így tudtam, ha egyszer elpusztulok, csak is ide vágyom, míg világ a világ.

A tenger habjai körülvettek minket, de a sós víz most egyikünket sem zavart. Felszabadultan hemperegve szeretkeztünk a nedves homokban, közben pedig szerelmünk hangjait is zavartalanul engedtük szabadjára. Bella is, én is remegtünk az élvezetektől, az ezernyi érzéstől mely érzékeinket borzolta.
Próbáltam óvatos lenni, mint minden alkalommal, de Bella egyre hevesebb, szenvedélyesebb lett, és ez engem is a vadságra sarkallt.
A kielégülés hirtelen csapott le rám. Még húzni akartam, várni, hogy Bella a sokadik magaslatra is eljusson, de vonagló teste és finom érintései az őrületbe voltak képesek kergetni.
Úgy éreztem magam, mintha egy felhőn lebegtem volna Bellával a karjaim között, pedig csak az óceán simogatott, kedvesem érintései mellett. Reméltem, nem kényelmetlen neki a mellkasomon. A langyos víz, mely időközben szinte a nyakunkig ért, legalább megtisztított minket a ránk ragadt milliónyi homoktól.
- Azt hiszem, a saját ház jó ötlet volt New Hampshire-ben – motyogta a mellkasomba, miközben mintákat rajzolgatott rá.
- Tényleg? Azt hittem, ezért legalább egy évig kell vezekelnem nálad- mondtam viccesen és egyben csodálkozva is. Hiszen pénzt költöttem, lényegében miatta, amit ő utált. Még ha nem is számított az összeg, akkor is.
- Kellene. De nem hinném, hogy az ottani kollégiumok hangszigeteltek, vagy koedukáltak lennének.
Boldogan nevettem fel. Sikerült elodáznom a vámpírrá válását, elértem a főiskolát, és még a velem való együttélésnek is örül. Sosem számítottam ennyi pozitívumra ennyi idő alatt.
- Az viszont lehet, hogy Emmették évszázados poénadagját is meg fogjuk majd kapni. De ígérem, elintézem azt a hangszigetelést.
- Emmették?- nézett rám csodálkozva. Úgy tűnik, elfelejtette, hogy az egész család költözik, nem csak mi. Bár ez esetre is volt egy tartalék tervem. Mégpedig egy kisebb ház, ami csak a kettőnké, közel a családihoz.
- Persze. Emmett és Jasper minden reggel elő fogja adni magát. Bár Jaspert lehet, Alice megzabolázza, ha te kéred….
Elgondolkodó arcot vágott. Ismét utáltam, hogy nem látom a gondolatait, de most kérés nélkül vázolta nekem. -  Ha Emmett beszól, miután vámpírrá válok, minden egyes beszólása után ellátom majd a baját. Hiszen erősebb leszek, ugye? Mármint ez biztos… Itt nem lesz majd valami probléma, ami miatt gyengébb leszek minden vámpírnál?
- Ez biztos –nevettem fel. – Ez szimpla biológia. Az újszülöttek erősek, mert még a saját vérük dolgozik bennük. Márpedig a te véred, hidd el, szintén dolgozni fog benned.
- Akkor jó –vigyorodott el, s kezdett matatni a fejem mellett lévő leple után. Egy mozdulattal magára tekerte, majd sajnálatomra lekászálódott az ölemből.
Megrázta a haját, mely még tele volt homokkal, de mintha ez egyáltalán nem érdekelte volna. Felvette a nadrágomat a földről, majd mosolyogva felém nyújtotta. – Mit szólnál egy zuhanyhoz? A hajad tele homokkal és az enyém sem jobb valószínűleg. Meg aztán, ki kéne próbálni, mennyire tudunk halkak lenni, lehet nem is kell az a hangszigetelés – kuncogott, majd ringó csípővel indult vissza a házba.  
Nem törődtem a nadrág felvételével. Úgyis tudtam, hogy nem marad rajtam. Így a leggyorsabb vámpír sebességemmel felkaptam Bellát, s már száguldottam is vele a fürdőbe, készen egy újabb kísérletre. 


2010. december 3., péntek

Breaking Dawn: Deleted Scenes 12.

Igen, tudom, rengeteg idő telt el... A technika is közbeszólt, meg az, hogy már aludni is alig van időm:(. A következő fejezet időpontjáról semmit sem tudok mondani, MAJD jön. Szeretnék karácsony tájékán frissíteni, és remélem lesz is rá időm:)! A kritikáknak továbbra is örülök, tartják bennem a lelket, hogy ne hagyjam abba! Köszönöm a türelmeteket, és ezt a megkésett fejezetet mindenkinek ajánlom, aki kitartott, köszönöm Nektek!


12. fejezet: Tárgyalás

Lustán heverésztem a tengerparton egy pálmafa alatt, és élveztem a melegséget, melyre a nászút előtt utoljára akkor volt lehetőségem, mikor Jacksonville-be látogattunk a tavasszal. Tulajdonképpen, ha nagyon akarnék, befeküdhetnék egy szoláriumba – ezzel viszont a bőrömnek sem tennék jót-, ráadásul csak még inkább kitűnnék Edwardék közül. Charlie számláját pedig nem akartam növelni a nyári hónapokban azzal, hogy a cirka 12 fokos „melegben”, 30 fokossá melegítem a lakást… Pedig kellemes lenne!
Már éppen kezdtem volna hiányolni Edwardot, mikor hideg vízcseppek érték a bőrömet, majd hűs és kissé sós ízű csók az ajkamat.
- Hm, úgy érzem, a vízben is megmártóztál, nem csak a Szigeten néztél körbe – jegyeztem meg még mindig csukott szemmel. 
- Együtt a kettő sem tartott hosszú ideig. És ezt találtam Neked. Leheletnyi szimbolikával – egyből kipattantak a szemeim, s érdeklődve figyeltem mosolygós arcát. Még mindig boldognak tűnt. Talán azért, mert tiltakozás helyett csak a szemöldökömet ráncoltam össze kíváncsian… Hiszen ezen a csodás, ám parányi helyen nem vehetett semmit, amivel még inkább zavarba hozhatna. Ha csak, nem száguldott vissza Rióba, de ezt inkább elhessegettem, s a maga elé emelt kezét kezdtem fixírozni.
- Meg is mutatod? – ébredt fel még inkább a kíváncsiságom. Szimbolikus?
- Igazán felemelő érzés, hogy nem tiltakozol egyből a „hoztam neked”, vagy az „ajándék” szavakra. Nem lehetne, hogy ezt a hétköznapokban is bevezessük? Mit szeretnél, mit tegyek, hogy a későbbiekben is ez így legyen?  Költözzünk ide? Újabb kompromisszum?
- Kezdjük azzal, hogy megmutatod, amit hoztál. A többit, pedig megbeszéljük, benn. Mint tárgyalóképes partnerek… –vetettem rá hunyorogva egy pillantást. Az egyértelmű célzást csak az nem értette, aki nem akarta, s a halk kuncogás szerint Edward igenis akarta.
Mielőtt feltápászkodhattam volna, Edward felém fordította és szétnyitotta egyik tenyerét, melyben egy kis bordó tengeri csillag volt.
Óvatosan fektette át az én tenyerembe, nehogy összetörjön, s némán figyelte, ahogy összehúzott szemöldökkel tanulmányozom. Halk kuncogására ránéztem.
- Nem érted igaz? Hogy miért mondtam, hogy szimbolikus ajándék? – térdelt még mindig előttem.
- Igazság szerint arra gondoltam, hogy mikor pusztult el szegény csillag. Vagy, hogy mitől? – néztem rá érdeklődve, mire ajkára fagyott a mosoly.
- A tengeri csillagokról szóló könyvet még nem olvastam el. De ha szeretnéd, utána járok a dolognak, hogyan is pusztulhatnak el…?
- Annyira azért nem fontos! – mosolyogtam rá negédesen. – Most viszont azt is elárulhatod, mi az a nagy szimbolika vele kapcsolatba. És miért is hagytál ennyi időre magamra, hogy a tengerből hozz nekem belőle. – Kérlek! – vetettem be hozzá a bűvös szót.
Szúrós szemekkel nézett rám. Muszáj volt kijátszanom a kártyát, miszerint én vagyok az egyetlen ember, aki képes meglepetéssel szolgálni neki. Ráadásul, már rég hozzászokhatott, hogy mindig másra gondolok, mint amire kellene.
- Ez a csillag, egy kicsit olyan, mint amilyen Te vagy a számomra.  Színes, mely beragyogja a nappalt és az éjszakát is, mióta megismertelek. Azt kívánom, hogy az örökkévalóság minden napjának, minden percében, sőt másodpercében velem legyél, hogy láthassalak és érezzelek. Úgy, mint ahogy ezt kis csoda veled lehet majd, ha hazavisszük.

A lélegzetem is elakadt. Egyszerűen képtelen voltam bármit is mondani ezekre a szavakra. A nap minden percében éreztette velem, hogy szeret, de mikor ilyeneket mond, könny szökik a szemembe és képtelen vagyok bármi hasonlót mondani neki. Bármi olyasmit, ami megközelíti a valóságot.
Majdnem sírva fakadtam, miközben a nyakába vetettem magam. Sikerült visszatartani a könnyeimet, de csak egy kevésen múlott. Lelkesen és szerelmesen csókoltam ajkait, miközben egyik karjával szorosan átölelt.
- Akkor mindig a közelemben fogom tartani, ahogyan téged is.
Edward csilingelő nevetése borzongást váltott ki belőlem, mondhatni már természetes reakcióként, és egyből a következő, benti tárgyalásunk jutott eszembe.
- Hidd el, nem telik bele sok idő, és unni fogod, hogy folyton a nyakadon vagyok. Örülni fogsz, ha vadászni megyek, vagy csak másik órám lesz, mert lesz egy kis nyugtod nélkülem. De a csillag majd veled lesz, hogy tudd, mindig ott vagyok veled, és gondolok rád. Még ha éppen a te nyakad helyett, egy medvéére tapadok rá – villantotta rám mosolyát. Szerettem mikor boldog volt, attól én is mindig boldogabb lettem.
- Vagy úgy. Tehát egy maci nyakát szívesebben szívod, mint az enyémet – villantottam rá a szemeimet, kicsit eltávolodva tőle. Lassan egy medvére leszek féltékeny? Azt azért nem… - Biztos finomabbak nálam? Lesz olyan illatuk, mint nekem? És, ami talán a legfontosabb: fognak hozzád így érni? – suttogtam közelről a fülébe kérdéseimet, miközben lágyan végigsimítottam mellkasán egy re lejjebb haladva, orrommal pedig a nyakát cirógattam. Elfúló nyögés volt a jutalmam, majd egy hihetetlen gyors csókkal a földre döntött és már éreztem is izgalmának bizonyítékát a hasamnak nyomódni.
- Sosem mondtam, hogy szívesebben szívnám bárkinek a nyakát a tiedénél, la tua cantante.  De ha most igazán megízlelnélek, nem úgy, mint tegnap, akkor azt hiszem, vége lenne a nászutunknak. Sajnos. Így egy kicsit még várnom kell -  a tegnapi nap említésére az összes vér az arcomba szökött, kénytelen voltam lesütni a szemeimet is, hogy ne lássam Edward arcát. Ezt majdhogy nem Emmett is mondhatta volna!
- Akkor jó… - köszörültem meg a torkom, s fontam nyaka köré a karjaimat, hogy lehúzzam magamhoz egy vagy több csókra, de nem hagyta magát. Most vettem észre, hogy egyik keze még mindig a háta mögött van – Hoztál még valamit?
- Ígérd meg, hogy ehhez is olyan optimistán fogsz állni, mint az előzőhöz! – nézett rám nagyon komolyan, olyan szemekkel, hogy még azt is megígértem volna neki, hogy sosem válok vámpírrá – igaz ezt később visszavontam volna-.
- Ha olyan, mint a csillag, akkor ugyanúgy örülni fogok neki – próbáltam úgy fogalmazni, hogy mindkettőnknek jó legyen.

Mikor előhúzta a másik kezét, és megláttam mi van benne, kirobbant belőlem a nevetés. Egy kis doboz fagylalt volt!
- Hát ez meg? – kérdeztem még mindig nevetve, miközben megnéztem milyen ízű. Makadámgrillázs. Hmmm, máris megindult a nyáltermelésem.
- Éjszaka újra beszéltél álmodban. És egyfolytában egy játszótérről és a makadámgrillázsod fagylaltról beszéltél – magyarázta, miközben kinyitottam a dobozt. Miután levettem a fóliát is, élvezettel szippantottam bele az édeskés illatba.
- Jacksonville-ről álmodtam. Anyu egyszer a játszótéren vett nekem ilyen fagyit, mikor kislány voltam. Honnan szerezted?
Ártatlanul megvonta a vállát – Tényleg azt hitted, hogy eddig tart, míg egy kicsit bejárom a szigetet? Azt hittem átláttál rajtam, és tudtad, hogy messzebbre mentem.
- Egészen jól elvoltam. De ez a fagyi… a gondolataim legmélyén is tudsz olvasni, csak titkolod! – néztem rá egy pillanatra, miközben egyik ujjammal belenyúltam a fagyiba. Éppen megolvadt egy kicsit, így ki tudtam szedni belőle egy adagot és a számba csúsztatni. Kinek kell a kanál? Tiszta időpocsékolás lenne bemenni egyért. – Hmm, mennyei! Még jobb az íze, mint amilyenre emlékeztem.
- Tessék, itt egy kanál – lebbent meg a hajam, ahogy Edward berohant, majd már kinn is volt egyel.
- Csak nem szeretnéd te is megkóstolni? – néztem rá, miközben az egyik ujjamat nyalogattam. Primitív lennék? Lehet, de most így esik jól. Majd eszem kanállal a többit, de a fantáziám meglódulása nem várt következményekkel jár az irányomba.
Edward undorodó arcot vágott. – Nem volt elég a pizza, amivel megetettél? Most még ezzel is szeretnél?
Bekaptam még egy falatot, majd gyorsan lenyeltem és Edwardhoz hajoltam. – Te nem tudod, mi a finom – azzal körbekentem ajkait egy kis fagyival, és úgy lenyalogattam-csókoltam róla minden egyes cseppjét. Nehogy kárba vesszen!
Edward vadul kapott ajkaim után, mikor elhúzódtam tőle, így a testemen végigfutó bizsergéstől már mindent el is felejtettem. Például megkérdezni, hogy ízlik? Vagy, hogy felér-e egy puma vérével, az én ízemmel keverve?
 De amint ujjai megtalálták a nőiességem központját, és azon kezdett csodás zongorajátékba, minden emberi gondolatomat elfejtettem. Csak az ösztönök maradtak. Igyekeztem áthúzni fején az atlétáját – a fagyit messzebbre gurítottam-, miközben ő a bugyimmal hadakozott, igaz nem sokáig: megunta, és egyszerűen letépte rólam, és magáról is a nadrágot.
Felocsúdni sem volt időm, Edward már bennem is volt.
Mindketten hangosan nyögtünk fel az érzéstől. Volt valami a testünkben, ami akkor volt a legboldogabb, ha mi egyesültünk, és az nem az endorfin volt. Edward maga fölé rántott és a pálmafába kapaszkodott, miután a bikini felsőt is leszedte rólam. Hevesen mozgattam csípőmet, miközben mellkasán támaszkodtam. Végig egymás szemébe néztünk, s a tekintetünk meg a cselekedeteink beszéltek szavak helyett.

Nem szerettük sokáig egymást, de annál hevesebbek és gyorsabbak voltunk. Pihegve feküdtem Edward mellkasán, és lusta köröket rajzolgattam a mellbimbója köré.
- Örülök, hogy beszéltem álmomban. Ez a fagyi tényleg isteni! – néztem fel rá mosolyogva, mikor már elég erőt gyűjtöttem a beszédhez.
- Igen, én is – vigyorgott rám a 32 tökéletes fogával. – Viszont közelébe sem ér a te ízednek egyik puma sem, amelyikkel valaha is találkoztam, vagy fogok – azzal csókot nyomott a homlokomra.
- Remélem is. Még a végén megunsz – motyogtam a mellkasának.
- Bella, nem is tudom, honnan veszed ezeket a butaságokat, amiket néha mondani szoktál. Megunni téged? Nincs olyan perc, hogy ne rajtad gondolkodnék! Azt hiszem, a családomnak jó dolga van, kivéve Jazzt. Ő folyamatosan érzékeli az érzéseimet, viszont mindenki szerencséje, hogy nem ők a gondolatolvasók. Már rég nem tudnának velem egy fedél alatt élni, mert folyton csak rád gondolok.
Államat a mellkasának támasztottam és úgy néztem rá mosolyogva.
- Ezt el is várom. Egyébként Alice mesélt valamit még az esküvő előtt. Hogy nehezen bír Jasperrel, mikor mi együtt vagyunk a közelükbe. Ezt miért mondta? Azt mondta, kérdezzelek meg téged.
- Nagyon egyszerű. Jasper nem csak hallotta a próbálkozásainkat, hanem az érzelmi hullámot is érzékelte. Nagyon felpörgette őt is, nem csak engem. Alice azt kérte az esküvő előtt, hogy a nászutunkon köszönjek meg neked valamit a nevében. Azt hiszem mostanra gondolt. Alice éjszakái… nos, nem olyanok voltak, mint a miénk. Ők ugyanis sosem álltak meg akkor, mint mi.
- Aha. Értem. Tudod mit? Akkor mi se álljunk meg, van még mit bepótolnunk! – azzal mosolyogva felkeltem róla és a ház felé intettem a fejemmel. – Még tárgyalnunk kell bizonyos dolgokról odabenn.
Mielőtt egyet pisloghattam volna, már a karjaiban száguldottunk befelé a házba, de hogy pontosan hová, arról már fogalmam sem volt, és nem is érdekelt. A lehető legjobb helyen voltam, Edward karjaiban.

És a fagyi, igaz most hideg van...